Az irodalomelmélet, a kritika és az irodalomtörténet-írás

Egy kis szösszenet....René Wellekről...


René Wellek többek között olyan alapvető problémákra keresi a választ, mint: mi az irodalomkutatás tárgya, mi az irodalom és mi nem irodalom.
Meg kell teremteni azokat a tudományágakat, amelyek lehetővé teszik az irodalom módszeres tanulmányozását. Wellek problémaja az, hogy az angol nyelvben erre nincs megfelelő kifejezés, hiszen a ,,literary scholarship”, (amely jelentése:búvárkodás az irodalomban), valamint a ,,philology”(filológia) sem pontos kifejezések. Hiszen az első kifejezés nélkülözi a kritika fogalmát, a filológia fogalma pedig annyira tág, hogy számos félreértésre adhat okot.
Az irodalommal foglakozó tanulmányok körén belül különbséget lehet, és kell tenni irodalomelmélet, kritika és történet között. Figyelembe kell venni a nézetek közötti különbséget, tudniillik azt, hogy az irodalmat egyidejű entitásként fogja fel, vagy kronológiai rendhez tartozónak. Valamint hogy konkrét irodalmi műveket, vagy az irodalom elveit tanulmányozzák.
Wellek megfogalmazása: ,,Irodalomelméletnek nevezzük az irodalom elveinek, kategóriáinak, kritériumainak és az ehhez hasonló jelenségeknek a tanulmányozását.”
Ebből kiindulva az irodalomelmélet magában foglalja az irodalomkritikát és az irodalomtörténetet. Azonban ezek feltételezik egymást, nem létezik elmélet kritika és történet nélkül, s nem létezik kritika elmélet és történet nélkül, mint ahogy történet sem létezhet elmélet és kritika nélkül. A kritika s a történet is megkövetel egy fogalmi rendszer meglétét, s bizonyos vonatkozási pontok ismeretét. Ennek következtében az elmélet és a gyakorlat összefonódik.
Számos olyan törekvés volt, amely el akarta különíteni az irodalomtörténetet a kritikától és az elmélettől. F.W. Bateson kiindulópontja az volt, hogy a történet tényekkel foglalkozik. Ez azonban cáfolható, hiszen Wellek szerint már az anyagok kiválasztása is valamilyen előítéletet feltételez. A másik álláspont szerint az irodalomtörténet sajátos kritériummal rendelkezik, amelyek érvényesek a vizsgált korokra. Ők az irodalmi restaurátorok, akik szerint igenis lehetséges az előítéletek elhagyása, csak az adott kor szelleméhez igazodnak. E.E. Stoll szerint az irodalomtörténet feladata abban áll, hogy rekonstruálja az író szándékát. Hiszen minden kornak megvan a saját kritikai elképzelése, így minden kor önmagában képez egy egységet. Tehát nemcsak egy-két, hanem több száz, egymástól független irodalomkoncepció létezik, s mindegyik igaz. A történelmi rekonstrukciós elképzelés tehát a szerzői szándékot helyezte előtérbe, s így ki is zárhatjuk a kritika meglétét, hiszen szerintük így nincs szükség a művek elemzésére, értelmezésére. De vajon mennyiben állja meg a helyét ez az elképzelés?
Meghatározható egy műalkotás jelentése abból, hogy mit jelentett az adott korban a szerző s a kortársak számára? Wellek teljes mértékben elítéli ezt a felfogást, hiszen miért kellene kizárni a jelen kort az értelmezésből? Idomulni kell a korhoz, már más attitűdöket sajátítottunk el, nem jelenthet ugyanazt egy vers a jelenkor olvasóinak és azoknak, akik a vers születésének korában éltek. Ha csak arra lennénk kíváncsiak, hogy mit jelentett az adott korban, csak azt érnénk el, hogy elszegényítenénk a mű tartalmát, s elvetnénk az értelmezési lehetőségeket, mellyel mi is szegényebbek lennénk. Egyértelműen fontos az idő, mint tényező, de nem feltétlenül negatív értelemben. A jelentés gyarapodik, s úgy, hogy közben nem veszti el aktualitását. A műalkotás egyszerre örök és történeti. A helyes megoldás tehát a perspektivizmus: a műalkotást saját kora s a későbbi korok viszonylatában kell meglátni. El kell ismerni, hogy egy irodalom létezik, melynek különböző korszakai vannak, amelyek összemérhetők, s amely folyton változó, gyarapodó, növekvő jelenség.
Wellek felhívja a figyelmet a relativizmus útvesztőire, amely jelenség Angliában és Amerikában vált uralkodó nézetté, mely megtagadta a kritika létjogosultságát.
Az irodalomtörténészek, amennyiben tagadják a kritikát, maguk is kritikusok. Az irodalomtörténet magával vonja a válogatási elvek meglétét, az értékelést.
Van egy tábor, amelynek célja az újabb irodalom kizárása a kutatásból. Az érv, amely ellenük szól, mindössze annyiban merül ki, hogy így a kutatónak le kell mondania az életmű nyújtotta lehetőségekről,s így már nehézségekbe ütközik.
Fel kellene ismeri az előnyöket, mely a kortársak tanulmányozását segítené. Hiszen adott és ismert a kor, a környezet, lehetőség nyílik a szerzővel való kommunikációra.
Az irodalomtörténész a kritikából merít, nem értékelhet a múltban sem kritikai elvek nélkül. S a kritikának is elengedhetetlen az irodalomtörténet. A szubjektív ítéleten kívül szükséges a történeti vonatkozások ismerete, nélküle nem lehet teljes az értelmezés.


Felhasznált irodalom:

- René Wellek- Austin Warren: Az irodalomelmélet, a kritika és az irodalomtörténet-írás in Az irodalom elmélete Osiris kiadó, Budapest, 2002